Van időnk

Szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot arról, hogyan dolgozom mostanában. Részben öncélúság vezet, kíváncsi vagyok, mit szóltok?

Nem gondolom, hogy merőben új dolog lenne, amivel próbálkozom, de nekem mindenképp az. Nem is valami kiforrott, új, alternatív pedagógiai módszer. Egész egyszerűen rákényszerültem, rákényszerítettek a gyerekek, hogy másképp tanítsam őket…

A harmadikos csoportomról van szó. Eddig is szerettem a harmadik évfolyamokat. A mi iskolánkban még egy évig – amíg nem indul be teljesen az új kerettanterv – harmadikban kezdjük az idegen nyelvek oktatását. Angolt és németet lehet választani. Ebben a tanévben nyolc kis németessel kezdhettem meg a munkát.

Neki is fogtam, ahogy szoktam. Törekedtem, hogy csak a legvégső esetben szólaljak meg magyarul. Igyekeztem foggal körömmel csak németül beszélni. Mondókák, dalok, kevés írás (főleg a magyartól eltérő betűk, betűkapcsolatok).

Valahogy nem ment. Próbáltam újból. Mindig meg kellett állnom valamiért. Nem értettem miért nem veszik a lapot, mikor eddig, már évek óta, különösebb erőfeszítés nélkül tudtam elkezdeni a munkát, a nyelvtanulás megalapozását. Most nem. Mérges voltam. Magamra főleg, a körülményekre, mindenre.

És akkor egy pénteki napon átrendeztem a termet. Meghagytam a padokat elöl, hogy tudjunk barkácsolni, írni, dolgozni a munkafüzetbe. Hátul pedig körbe raktam a székeket és szereztem egy babzsákot. És amikor körbeültünk és így dolgoztunk tovább, megtört a jég.

Beépítettem (átültettem) néhány egyszerű általam és talán mindenki által ismert drámajátékot. Amit csak lehet, bevittem a körbe. Igyekeztem a szaktárgyat és a drámás/csoportkörös tapasztalataimat ötvözni.

A gyerekek - és én is - megnyugodtunk.. Eltűnt a távolság köztük és köztem. Lejöttem a katedráról.

A fel-felmerülő problémákat (nyelvi vagy nevelési) meg tudjuk beszélni. A körben, az amúgy gyakran feltett kérdés: „Wie geht’s?” is átváltozik, rendes szerepét nyerve valóban visszajelzést ad a gyerekek állapotáról. Ha a válasz schlecht (rosszul), már lehet is egy picit beszélni arról (nem baj most, hogy magyarul), hogy mi a baj… Csökken a feszültség.

Egyik nap mappát készítettünk. Ez is régi álmom volt, valahogy sajnáltam rá az időt…

Újságból kivágott képekkel díszítettük, mindenki kedve szerint. Ebben gyűjthetjük az elkészült dolgainkat. Azóta készült már néhány szókártya, mondókás „könyv” került bele. Nem sietek. Ha egy egész óra megy rá szókártya készítésre nem bánom. A rászánt idő kamatosul megtérül. Ki is írtam a falra egy lapra, hogy el ne felejtsem: „Wir haben Zeit.” Van időnk.