Szeretnék
megosztani veletek néhány gondolatot arról, hogyan dolgozom mostanában.
Részben öncélúság vezet, kíváncsi vagyok, mit szóltok?
Nem
gondolom, hogy merőben új dolog lenne, amivel próbálkozom, de nekem mindenképp
az. Nem is valami kiforrott, új, alternatív pedagógiai módszer. Egész
egyszerűen rákényszerültem, rákényszerítettek a gyerekek, hogy másképp tanítsam
őket…
A
harmadikos csoportomról van szó. Eddig is szerettem a harmadik évfolyamokat. A
mi iskolánkban még egy évig – amíg nem indul be teljesen az új kerettanterv –
harmadikban kezdjük az idegen nyelvek oktatását. Angolt és németet lehet
választani. Ebben a tanévben nyolc kis németessel kezdhettem meg a munkát.
Neki is
fogtam, ahogy szoktam. Törekedtem, hogy csak a legvégső esetben szólaljak meg
magyarul. Igyekeztem foggal körömmel csak németül beszélni. Mondókák, dalok,
kevés írás (főleg a magyartól eltérő betűk, betűkapcsolatok).
Valahogy
nem ment. Próbáltam újból. Mindig meg kellett állnom valamiért. Nem értettem
miért nem veszik a lapot, mikor eddig, már évek óta, különösebb erőfeszítés
nélkül tudtam elkezdeni a munkát, a nyelvtanulás megalapozását. Most nem. Mérges
voltam. Magamra főleg, a körülményekre, mindenre.
És akkor
egy pénteki napon átrendeztem a termet. Meghagytam a padokat elöl, hogy tudjunk
barkácsolni, írni, dolgozni a munkafüzetbe. Hátul pedig körbe raktam a székeket
és szereztem egy babzsákot. És amikor körbeültünk és így dolgoztunk tovább,
megtört a jég.
Beépítettem
(átültettem) néhány egyszerű általam és talán mindenki által ismert
drámajátékot. Amit csak lehet, bevittem a körbe. Igyekeztem a szaktárgyat és a
drámás/csoportkörös tapasztalataimat ötvözni.
A
gyerekek - és én is - megnyugodtunk.. Eltűnt a távolság köztük és köztem.
Lejöttem a katedráról.
A
fel-felmerülő problémákat (nyelvi vagy nevelési) meg tudjuk beszélni. A körben,
az amúgy gyakran feltett kérdés: „Wie geht’s?” is átváltozik, rendes szerepét
nyerve valóban visszajelzést ad a gyerekek állapotáról. Ha a válasz schlecht (rosszul), már lehet is egy
picit beszélni arról (nem baj most, hogy magyarul), hogy mi a baj… Csökken a
feszültség.
Egyik
nap mappát készítettünk. Ez is régi álmom volt, valahogy sajnáltam rá az időt…
Újságból
kivágott képekkel díszítettük, mindenki kedve szerint. Ebben gyűjthetjük az
elkészült dolgainkat. Azóta készült már néhány szókártya, mondókás „könyv”
került bele. Nem sietek. Ha egy egész óra megy rá szókártya készítésre nem
bánom. A rászánt idő kamatosul megtérül. Ki is írtam a falra egy lapra, hogy el
ne felejtsem: „Wir haben Zeit.” Van időnk.