Van időnk

Szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot arról, hogyan dolgozom mostanában. Részben öncélúság vezet, kíváncsi vagyok, mit szóltok?

Nem gondolom, hogy merőben új dolog lenne, amivel próbálkozom, de nekem mindenképp az. Nem is valami kiforrott, új, alternatív pedagógiai módszer. Egész egyszerűen rákényszerültem, rákényszerítettek a gyerekek, hogy másképp tanítsam őket…

A harmadikos csoportomról van szó. Eddig is szerettem a harmadik évfolyamokat. A mi iskolánkban még egy évig – amíg nem indul be teljesen az új kerettanterv – harmadikban kezdjük az idegen nyelvek oktatását. Angolt és németet lehet választani. Ebben a tanévben nyolc kis németessel kezdhettem meg a munkát.

Neki is fogtam, ahogy szoktam. Törekedtem, hogy csak a legvégső esetben szólaljak meg magyarul. Igyekeztem foggal körömmel csak németül beszélni. Mondókák, dalok, kevés írás (főleg a magyartól eltérő betűk, betűkapcsolatok).

Valahogy nem ment. Próbáltam újból. Mindig meg kellett állnom valamiért. Nem értettem miért nem veszik a lapot, mikor eddig, már évek óta, különösebb erőfeszítés nélkül tudtam elkezdeni a munkát, a nyelvtanulás megalapozását. Most nem. Mérges voltam. Magamra főleg, a körülményekre, mindenre.

És akkor egy pénteki napon átrendeztem a termet. Meghagytam a padokat elöl, hogy tudjunk barkácsolni, írni, dolgozni a munkafüzetbe. Hátul pedig körbe raktam a székeket és szereztem egy babzsákot. És amikor körbeültünk és így dolgoztunk tovább, megtört a jég.

Beépítettem (átültettem) néhány egyszerű általam és talán mindenki által ismert drámajátékot. Amit csak lehet, bevittem a körbe. Igyekeztem a szaktárgyat és a drámás/csoportkörös tapasztalataimat ötvözni.

A gyerekek - és én is - megnyugodtunk.. Eltűnt a távolság köztük és köztem. Lejöttem a katedráról.

A fel-felmerülő problémákat (nyelvi vagy nevelési) meg tudjuk beszélni. A körben, az amúgy gyakran feltett kérdés: „Wie geht’s?” is átváltozik, rendes szerepét nyerve valóban visszajelzést ad a gyerekek állapotáról. Ha a válasz schlecht (rosszul), már lehet is egy picit beszélni arról (nem baj most, hogy magyarul), hogy mi a baj… Csökken a feszültség.

Egyik nap mappát készítettünk. Ez is régi álmom volt, valahogy sajnáltam rá az időt…

Újságból kivágott képekkel díszítettük, mindenki kedve szerint. Ebben gyűjthetjük az elkészült dolgainkat. Azóta készült már néhány szókártya, mondókás „könyv” került bele. Nem sietek. Ha egy egész óra megy rá szókártya készítésre nem bánom. A rászánt idő kamatosul megtérül. Ki is írtam a falra egy lapra, hogy el ne felejtsem: „Wir haben Zeit.” Van időnk.

Zaklatottan kezdem kopogtatni a billentyűzetet akkor, mikor azon gondolkozom, milyen szó alá rejtsem el a linket, ami majd Gyuri barátom segítségkérésére mutat.

Sok minden kavarog bennem, hónapok, talán évek óta...

Magam is részt vettem az eddigi képzések némelyikén, saját élményként tapasztaltam meg, milyen erőt és felhalmozott tudást hordoz a psziché. Számtalanszor megtapasztaltam már a (Ki)útkeresőben és az iskolában is, milyen jó érzés jó tanárnak lenni. Segíteni tudni, tudni merre vezet a kiút.

Megijedek akkor, amikor azzal a ténnyel kell szembesülnöm, hogy véget kell vetni olyan folyamatoknak, melyeket az elmúlt bő három év eredményes munkája igazol.
Remélem ez csak egy múló rosszullét és az elkövetkező alkalommal ismét közös sikereinkről számolhatok be.

BiztiBusz három

Április 27-én harmadik alkalommal mutattuk be egész napos szakmai továbbképzés keretében a BiztiBusz működését. Úgy láttam, jól működik.
Ez alkalommal új helyszínen, Budapesten, az Andrássy úton láthattuk vendégül az érdeklődőket. Helyszínre, ellátásra nem lehetett senkinek panasza, remélem nem is volt. Nekem minden tetszett.
Két alsós és két felsős programot mutattunk be a busz kínálatából.
Ugyan én a másik csoport tevékenységét nem láttam, de a mi csoportunk jól működött, nagyon jól éreztem magam benne, mint vezető. Visszajelzéseitek alapján, kedves résztvevők, úgy gondolom, nem csak a busz működését, de néhányatok esetében kiutat is mutathattunk.
Munka közben a kötelező feladatok és keretek közepette is záporoztak a kérdések. Ha valaki valami nem tudott volna meg, szeretettel várjuk kérdéseit itt a blogon, vagy más elérhetőségeinken is.
A BiztiBusz negyedik bemutatkozásának reményében várjuk a további lehetőségeket!

Csak csináld!

Fásultan, de várakozással ültem be Jilly Viktor angolórájára. Kerületi szakmai nap volt. Emlékeztem rá még régebbről a TV-ből, szóval azért kíváncsi is voltam. Nem szerettem ezeket az alkalmakat eddig. Ez is megváltozott.

Ahogy beültünk a terembe és készült az interaktív tábla - ami végül nem lett interaktív, csak kivetítő - biztosra vehettem, ami már reggel indulás közben átfutott a fejemen: ha gyerekeket nem hoz magával, hogyan lesz itt óra? Előadásról szó sem lehet. Előadás nem is volt, volt helyette angolóra. Persze végig angolul. Nem is volt semmi gond, leszámítva, hogy én németet tanítok.

Felütésnek már szólt is a gitár, tanárunk énekelt - nem is rosszul - mi pedig olvastuk a szöveget a falról. Nem ismertem két fontos szót, hopp, de ott is vannak képpel a szöveg alatt. Jó helyen járok, gondoltam.

Problémám van - többek között - az angol igeidőkkel, hát most gyakorolhattam őket, több feladaton át, úgy, hogy nagy megrázkódtatást nem okozott a dolog. Olvastam, beszéltem a szomszédommal, gyakorlatilag annyit, amennyit tudtam vagy akartam, nem éreztem igazán külső, hanem csak belső kényszert. El is kezdtem dolgozni szépen lassan. Jött a kiscsoportos feladat, aztán ki is kellett állni. Szuper volt.

Minden időben, befogadható formában. Ügyesen becsempészett szövegértés, videó a youtuberól és már itt is az utolsó dal a rövid módszertani összefoglalás után. Magunktól énekeltünk.

Biztonságos, támogató légkört teremtett a tanár, adott feladatokat, hogy tanulhassunk, dogozhassunk kedvünkre. Dolgoztunk is, szépen.

Amellett, hogy sok új információt szereztem arról, hogy lehet angolul izgalmasabbá tenni egy történetet, és mire is szolgál az a sokféle igeidő,  megtudtam azt is, hogyan lehet csalni vívásban.

Természetesen jól tervezett órán vettünk részt, de ami felkavart és azóta is hatása alatt tart, ahogyan történtek a dolgok. Felhőtlenül boldogan lehetett tanulni. Angolul. 

NAT 2012

Megérkezett az új Nemzeti Alaptanterv nyilvános vitaanyaga. A teljes dokumentum letölthető itt. 

Nekiugrottam én is rögtön, írok valamit, ha már ennyien. Téma adott, égető. Félredobtam régi-új könyvemet és hajrá. Elkezdtem olvasni a szöveget. Kissé visszavetett, hogy 212 oldal. Sok? Kevés? Nem véletlen talán, hogy érdemi kritikát ma még nem olvastam? Eljön majd az is. Gondolom.

Már a tartalomjegyzéknél meglepődtem. Ismerős tanári köreimben már a halotti tort is megültük a kompetencia alapú oktatás felett - a szóhasználat felett mindenképp - és akkor nesze neked: tartalomjegyzék II. rész, idézem: " KOMPETENCIAFEJLESZTÉS, MŰVELTSÉGKÖZVETÍTÉS, TUDÁSÉPÍTÉS" aztán 1. Kulcskompetenciák. Hohó, hát mi ez itt kérem? Nem ezt vártuk, na! El is olvastam szépen ezt a részt, mit tagadjam szívem csücske a téma, nekem rendben van, ami ott áll.

Bele, bele kaptam a bevezetőbe is gyorsan, szorít az idő, erre inkább visszatérek.

Amit nem hagyhattam máskorra, az az élő idegen nyelv. Sok újat sajnos, szerencsére nem hozott. Világosak az alapvető célok, ki kötne bele, kérem? Kommunikatív kompetencia kialakítása a cél, melynek részei a nyelvi, a szociokulturális, a szociolingvisztikai és a szövegkompetencia. Szépen kidolgozva, mit is értünk ezek alatt, szinte még én is értem. Néha visszaköszön a napi munkám, a céljaim, ez is tetszik.

Persze, hogy a szép csomagolás mit is takar, azt majd a Kerettanterv mondja meg. 

További kérdésem, hogy az A2-es szint, ami KÖTELEZŐ lesz nyolcadik osztály év végére, az tényleg kötelező lesz? És ha valaki nem éri el? Amúgy az EUs referenciaszintek sem vadi új dolgok. Ez volt eddig is a követelmény.

Érdekes feladatnak nézünk elébe, hogy hetedik évfolyamtól második idegen nyelv bevezetését teszi lehetővé.

Alapvető eszköz és feladat az IKT eszközök használata továbbra is, ennek gyönyörűségéről már olvashattatok.

Olvasnivaló I.

Az utóbbi hetekben több régen olvasott könyvemet vettem le újból a polcról. Beleolvasgattam, aztán néhány oldal után visszakerült a helyére. Nem így Frank McCourt: A tanárember című könyve. Ez a munka is - mint előző két könyve is - életrajzi ihletésű, s a szerző angol tanári munkáját mutatja be. 
Sok tapasztalatot szerezhetünk másodkézből arról, milyen a tanári munka, milyen örömök és buktatók közepette kell talpon maradni. Kiderül, hogy a tanár is ember. Ami nekem nagy öröm. 
Gyakran köszönnek vissza megmosolyogtató vagy nagyon is komoly dolgok a mindennapi tanári feladatok kapcsán. Visszaköszön a kompetencia-alapú tanítás (!), de olyan, amúgy valóban elgondolkodtató szabály, hogy miért nem jó, ha a tanár az asztal mögött ülve tanít...
"Ma reggel döntéseket kell hoznom. Egy perc múlva becsengetnek. A diákok megrohamozzák a termet és mit szólnának, ha azt látnák, hogy a tanári asztalnál ülök? Odass! Elbújt! A gyerekek úgy ismerik a tanárt, mint a tenyerüket. Amelyik az asztalnál ül, arról rögtön tudják: vagy lusta, vagy be van tojva. Sorompónak használja az asztalt. A legjobb kiállni eléjük."
És van itt még valami olvasni, ugyan nem a legújabb, de csak ismételni tudnám őt....

Velence

Bár a kérdőíveket még nem olvastam, úgyhogy hivatalos visszajelzésem még nincs arról, hogy is sikerült a velencei Pedagógus Támogató Program, de első kézből származó információk alapján én jól éreztem magam.
És nem elsősorban azért, mert a gyors ebéd jól sikerült az István étteremben...(Májgombóc leves, brassói...:D), hanem, mert igazán jó csapattal volt dolgunk.
Már a csoport alakítás előtt-alatt is befogadóak és nyitottak voltak a kollégák. Igazi ajándék volt nekünk ott lenni. Köszönjük. Nem múlhatott el nyomtalanul ez a nap. Ha olvastam már a kérdőíveket bejegyzek újból. Addig is maradnak a szép élmények.