Kátyúk mellett

Rákospalotán járok keresztül nap, mint nap autóval. Évek óta kátyúkon és használaton kívüli villamossíneken át. Döcögve, morogva, aggódva, idegeskedve. Nem igaz, hogy....
Látom, mára kijavították az útszakaszt. Szép sima lett az út.

Szinte észre sem vettem. Ami jó, azt gyakran nem is vesszük észre, vagy alapvetőnek gondoljuk.

Pedig milyen könnyű a kis pozitív változásért is dicsérni. Kell a pozitív megerősítés. Gyereknek, felnőttnek, diáknak, tanárnak egyaránt. Ez MINDENKINEK jót tesz.

A dicséret csodákra képes.

Tessék megpróbálni! Én már írom is az e-mailt az önkormányzatnak: "Szép lett minden! Köszönöm....."

Őszi margóra

Viharos napokat élünk, közoktatás reform előtt, közben...


Csak a szépet és a jót írni? Igyekszem.
Igyekszem kizárni a forgatagot az óráimról, az életemből, amennyire csak lehet. Amerre nézek, olvasok, keresgetek, mindenünnen tanácstalanság, bizonytalanság, várakozás, zavarodottság.
És akkor találok egy cikket, jelesül Méhes Vera cikkét, egy általam nagyra becsült online újságban, ahol csupa olyan dolgot ír, amit mi is vallunk barátinkkal. (Aki magát valamire tarja a pályán, biztos egyet ért az írással).

Ami nagyon örömteli, hogy megerősít: becsukom a terem ajtaját, és csinálom amit kell.
Szeretettel. Egyéniséggel. Felkészültséggel. Odafigyeléssel. Humánusan. Egy kis alternatív pedagógia nem árt. :D

Nádpálca nélkül

Beszélgettünk minap a gyerekekkel régi iskoláról. Illyés: Puszták népe című könyvéből is voltak idézetek. Valahogy a testi fenyítés is szóba került. Nádpálca. Körmös.

Vicceltem velük, ki szeretne kukoricán térdepelni?

Gyerekkoromban fenyegettek evvel a családban, de soha sem kellett térdepelnem…Jó gyerek voltam!?

Elmeséltem Laci bácsit, aki hatalmas kulcscsomójával tartott fegyelmet többek közt. Engem nem talált el. /Jó gyerek voltam :D/

Vannak emlékeim körmös osztogatásról is. Pedig alig 25 éve voltam kisiskolás.

Aztán középiskolában nem emlékszem ilyesmire.

Tanítottam egy kicsit vidéken, helyettes tanár voltam, próbálkoztam. 
Volt egy szőke kisfiú, nehezen bírtam vele, most már tudom, mi volt vele a baj. Próbáltam a magam módján rendben tartani, mit tagadjam, kevés sikerrel. Mondták is a gyerekek, felnőttek vegyesen, elődöm tudta jól kezelni: egy-két füles, és már nyugi is volt.

Volt egy pár alkalom, mikor verbálisan és tettleg is fitogtattam az erőmet. Gyengeség volt.

Ma úgy gondolom, ha kiabálnom kell, akkor sem csináltam valamit jól. Az is agresszió. Úgy nem lehet.

Szeretni kell. Megérteni. Ügyeskedni. Változtatni.

Csak így érdemes. Csak így lehet. 

Nádpálca nélkül.