Velence

Bár a kérdőíveket még nem olvastam, úgyhogy hivatalos visszajelzésem még nincs arról, hogy is sikerült a velencei Pedagógus Támogató Program, de első kézből származó információk alapján én jól éreztem magam.
És nem elsősorban azért, mert a gyors ebéd jól sikerült az István étteremben...(Májgombóc leves, brassói...:D), hanem, mert igazán jó csapattal volt dolgunk.
Már a csoport alakítás előtt-alatt is befogadóak és nyitottak voltak a kollégák. Igazi ajándék volt nekünk ott lenni. Köszönjük. Nem múlhatott el nyomtalanul ez a nap. Ha olvastam már a kérdőíveket bejegyzek újból. Addig is maradnak a szép élmények.

Biztonságos iskola

Szeretek továbbképzésekre járni, nemcsak, mert új embereket láthatok, ismerhetek meg, hanem igazából új erőt, színt, ötleteket, gondolatokat kaphatok.

Így volt ez november 23-án is, a Grundon. A workshopok közepette, a szünetekben és délután, mikor az előadások folytak, tervek és kérdések is eszembe jutottak.
Igen, lehet és kell jó iskolát csinálni!
Igen, működik a csoportdinamika. (aki nem hiszi, járjon utána! :D)
A kollégák is szívesen vesznek részt új kezdeményezéseken.
Dr. Kassai Tamás előadása alatt fogalmazódott meg bennem több kérdés is: Meddig várat még magára egy olyan jellegű oktatási átalakulás / átalakítás, ami valóban olyan témákat és feladatokat állít központba, mint az életre nevelés? Gondolok itt például arra, hogy ki és hol készít fel ma Magyarországon bárkit is arra, hogy felelős és körültekintő, a gyermekét tudatosan nevelő szülő legyen? (Balesetmegelőzés, pl.)
És tovább megyek; Miért fontosabb bármilyen elméleti anyag ismerete annál, hogy kiegyensúlyozott, önmagát ellátni képes és magát ismerő, tanulni képes és nyitott, elfogadó embereket neveljünk? Miért nem a nevelés a legfontosabb? Olyan nevelés, ahol az ember van a központban és nem valamilyen szaktárgy?

Persze ezek csak a hirtelen kérdéseim. A válasz még várat magára...

A továbbképző nap (azóta visszajelzésünk is van) eredményesen zárult.
A BiztiBusz megy tovább. Mi is nyomjuk a szekeret! :D

BiztiBusz

Abban a szerencsében volt részem a hétvégén, hogy ott lehettem, mikor kinyitottuk a BiztiBuszt. Szerénytelenül állíthatom, én nyitottam ki a csapatból először.
Nem szép dolog talán, hogy az első dolog, ami átfutott rajtam, az az irígység volt. Valami csodálatos dolgok vannak ebben a ládában elrejtve! Kártyák és bingósorsoláshoz kis kerék, társasjáték kellékei, miegymás.
Mindenféle eszköz, ami a United Way által támogatott Biztonságos Iskola Program megvalósítását fogja segíteni. A kül és belcsínyt Kóczán Gábor jegyzi. Igazán szép munkát végeztek!
Persze nem kis öröm számomra, hogy a tartalom, a szellemi termék, a "kitalálás" mind-mind a Kiútkereső Műhely munkája.
Útjára is indult már a busz, hogy elkápráztasson gyereket, felnőttet egyaránt!

Ha érdekel, mi van benne és hogy működik, gyere el november 23-án a Grundra, egy nyolckredites ingyenes képzésre, workshopra! Érdeklődhetsz itt!

Tanítás?

És igen! Hogyan lehet úgy órát szervezni, hogy ne kínkeserv legyen az óra megtartása, hanem megfelelő időkihasználás mellett maradjon idő a gyerekekkel való foglalatoskodásra is?
A tanár szerepe itt szervező, segítő, irányító. Lehetőséget ad a feladatokkal arra, hogy tanulhassanak a diákok úgy, hogy aktívak, tapasztalnak, megismernek. Gondolom elkél egy kis önálló gondolkodás is! Hajrá!
Remélem nem zavarja a feltöltőt:/Indavideo/kultajánló
;Köszönöm! :D

Nagy leszek

Érdekes, ha egy téma újból és újból megtalál. Vagy én találom meg őt.

Ilyen a tehetséggondozás területe is.

Olvastam erről egy könyvet. dr. Buda Mariann írta. Ez a címe elöl: Óriás leszel? És ez hátul: Óriás leszel! 

Óriási, nem?! 

A könyvet végigolvasva - persze ütköztetve mindennapjaimmal- számos kérdésem adódott magamhoz, amit itt is, és lépten - nyomon igyekszem magamnak megválaszolni. Ami biztos: szülő és nevelő felelőssége hatalmas, ha a gyerekekben rejlő lehetőségek kibontakoztatásáról van szó. 

Jó volt viszontlátni azt a humanisztikus elképzelést az oktatásról és ezen belül a tehetséggondozásról, amit mi is vallunk kollégáinkkal a Műhelyben. A személy érdekel minket is. A gyerekek személye. Meg a tanároké is.

Aztán…

Kicsit nem figyeltem és máris ott ültem hatvanadmagammal Rajnai Gábor előadását hallgatva az őszi nevelési értekezleten. Megfogott az előadás, több oldalról is.

Előkerült a teljes nevelőtestület elkötelezettségének kérdése. Mert ez mindig kérdés…

Logikusan felépített előadás volt és mindig mozgott valami a kivetített diákon. Az előadó nem ment bele persze mélyreható részletekbe, de nagy a téma. Nem mentségeként, előnyeként mondom.

Láttunk Gauss-görbét is, ahol szó esett a hátrányos helyzetű és/vagy tehetséges gyerekekről, illetve az átlagtól való eltérésről is. Persze aki tehetséges, naná, hogy nem átlagos. És hát igen, itt megint csúfot mondhat a megszokás. És ott a dilemma azonnal: Fejlesszek? Tehetséget gondozzak? És a többiek? Lemaradók?

Minden esetre, legalább tudom, ha van egy nagyon tehetséges gyerekem, hová fordulhatok segítségért. Meg szemléletért.

Én nem hiszem, hogy tudnék úgy foglalkozni a tehetséggondozással mostanában, ahogyan azt a tehetségpontok, illetve a Géniusz hálózatban teszik. 

Azért amit lehet, megteszem.

Ami nekem fontos ezen a területen az valami ilyesmi:  Mi lesz, ha nagy leszek? 

Kátyúk mellett

Rákospalotán járok keresztül nap, mint nap autóval. Évek óta kátyúkon és használaton kívüli villamossíneken át. Döcögve, morogva, aggódva, idegeskedve. Nem igaz, hogy....
Látom, mára kijavították az útszakaszt. Szép sima lett az út.

Szinte észre sem vettem. Ami jó, azt gyakran nem is vesszük észre, vagy alapvetőnek gondoljuk.

Pedig milyen könnyű a kis pozitív változásért is dicsérni. Kell a pozitív megerősítés. Gyereknek, felnőttnek, diáknak, tanárnak egyaránt. Ez MINDENKINEK jót tesz.

A dicséret csodákra képes.

Tessék megpróbálni! Én már írom is az e-mailt az önkormányzatnak: "Szép lett minden! Köszönöm....."

Őszi margóra

Viharos napokat élünk, közoktatás reform előtt, közben...


Csak a szépet és a jót írni? Igyekszem.
Igyekszem kizárni a forgatagot az óráimról, az életemből, amennyire csak lehet. Amerre nézek, olvasok, keresgetek, mindenünnen tanácstalanság, bizonytalanság, várakozás, zavarodottság.
És akkor találok egy cikket, jelesül Méhes Vera cikkét, egy általam nagyra becsült online újságban, ahol csupa olyan dolgot ír, amit mi is vallunk barátinkkal. (Aki magát valamire tarja a pályán, biztos egyet ért az írással).

Ami nagyon örömteli, hogy megerősít: becsukom a terem ajtaját, és csinálom amit kell.
Szeretettel. Egyéniséggel. Felkészültséggel. Odafigyeléssel. Humánusan. Egy kis alternatív pedagógia nem árt. :D

Nádpálca nélkül

Beszélgettünk minap a gyerekekkel régi iskoláról. Illyés: Puszták népe című könyvéből is voltak idézetek. Valahogy a testi fenyítés is szóba került. Nádpálca. Körmös.

Vicceltem velük, ki szeretne kukoricán térdepelni?

Gyerekkoromban fenyegettek evvel a családban, de soha sem kellett térdepelnem…Jó gyerek voltam!?

Elmeséltem Laci bácsit, aki hatalmas kulcscsomójával tartott fegyelmet többek közt. Engem nem talált el. /Jó gyerek voltam :D/

Vannak emlékeim körmös osztogatásról is. Pedig alig 25 éve voltam kisiskolás.

Aztán középiskolában nem emlékszem ilyesmire.

Tanítottam egy kicsit vidéken, helyettes tanár voltam, próbálkoztam. 
Volt egy szőke kisfiú, nehezen bírtam vele, most már tudom, mi volt vele a baj. Próbáltam a magam módján rendben tartani, mit tagadjam, kevés sikerrel. Mondták is a gyerekek, felnőttek vegyesen, elődöm tudta jól kezelni: egy-két füles, és már nyugi is volt.

Volt egy pár alkalom, mikor verbálisan és tettleg is fitogtattam az erőmet. Gyengeség volt.

Ma úgy gondolom, ha kiabálnom kell, akkor sem csináltam valamit jól. Az is agresszió. Úgy nem lehet.

Szeretni kell. Megérteni. Ügyeskedni. Változtatni.

Csak így érdemes. Csak így lehet. 

Nádpálca nélkül.

Magamból merítek

Gondolkodtam ma, hogyan is van ez, hogy tanár vagyok.

Először negyedikes koromban határoztuk el Petivel, hogy magyartanárok leszünk. Tetszett nekünk a magyar.

Aztán ahogy minden változik, változott ez is. Évekig nem került elő a téma. Aztán nagyon nem. Idekeveredtem. De ez most hosszú ide. Mondják, kell ehhez némi exhibicionizmus is. Mint a színészek. Valahol kell lennie bennem is ebből? Bizonyára.

Mert jó tanárnak lenni.

Jó, jó tanárnak lenni. Óra végén, mikor érzed, hogy ez most átment, jó volt, lehet folytatni.

Hallottam ma a Kossuthon egy riport végét. Újrahallgattam, elgondolkodtatott.

Előfordul, hogy magamban, vagy a továbbképzéseken, de a tanáriban is elhangzik: „Fellépésem van!” Mintha színházban lennénk. És igen. Kicsit olyan az életünk, úgy kell viselkednünk, mint  a színészeknek.

El kell fogadtatnunk magunkat. Át kell adjunk óráról órára valamit abból, amit értünk, átélünk, szeretünk, ismerünk. Szükség van a szerepjátékra.  Be kell vonjuk a személyiségünket. Ha akarjuk, ha nem.

Így sérülünk és fáradunk is. Kiégünk.

Épp erről beszélt XY a rádióban. Megküzdési stratégiákról. Mit jelent, ha öregszik a színész. Mennyire viseli meg a munka. Hallgassátok ti is: Arcvonások - Gazsó György, színész

Kell a belső tartás, az újratöltődés. Egy csapat. Egy műhely. Egy hely. Közösségek. Barátok. Egyedül nem megy. De együtt ez is sokkal jobb.