Gondolkodtam ma, hogyan is van ez, hogy tanár vagyok.
Először negyedikes koromban határoztuk el Petivel, hogy magyartanárok leszünk. Tetszett nekünk a magyar.
Aztán ahogy minden változik, változott ez is. Évekig nem került elő a téma. Aztán nagyon nem. Idekeveredtem. De ez most hosszú ide. Mondják, kell ehhez némi exhibicionizmus is. Mint a színészek. Valahol kell lennie bennem is ebből? Bizonyára.
Mert jó tanárnak lenni.
Jó, jó tanárnak lenni. Óra végén, mikor érzed, hogy ez most átment, jó volt, lehet folytatni.
Hallottam ma a Kossuthon egy riport végét. Újrahallgattam, elgondolkodtatott.
Előfordul, hogy magamban, vagy a továbbképzéseken, de a tanáriban is elhangzik: „Fellépésem van!” Mintha színházban lennénk. És igen. Kicsit olyan az életünk, úgy kell viselkednünk, mint a színészeknek.
El kell fogadtatnunk magunkat. Át kell adjunk óráról órára valamit abból, amit értünk, átélünk, szeretünk, ismerünk. Szükség van a szerepjátékra. Be kell vonjuk a személyiségünket. Ha akarjuk, ha nem.
Így sérülünk és fáradunk is. Kiégünk.
Épp erről beszélt XY a rádióban. Megküzdési stratégiákról. Mit jelent, ha öregszik a színész. Mennyire viseli meg a munka. Hallgassátok ti is: Arcvonások - Gazsó György, színész
Kell a belső tartás, az újratöltődés. Egy csapat. Egy műhely. Egy hely. Közösségek. Barátok. Egyedül nem megy. De együtt ez is sokkal jobb.