Az utóbbi hetekben több régen olvasott könyvemet vettem le újból a polcról. Beleolvasgattam, aztán néhány oldal után visszakerült a helyére. Nem így Frank McCourt: A tanárember című könyve. Ez a munka is - mint előző két könyve is - életrajzi ihletésű, s a szerző angol tanári munkáját mutatja be.
Sok tapasztalatot szerezhetünk másodkézből arról, milyen a tanári munka, milyen örömök és buktatók közepette kell talpon maradni. Kiderül, hogy a tanár is ember. Ami nekem nagy öröm.
Gyakran köszönnek vissza megmosolyogtató vagy nagyon is komoly dolgok a mindennapi tanári feladatok kapcsán. Visszaköszön a kompetencia-alapú tanítás (!), de olyan, amúgy valóban elgondolkodtató szabály, hogy miért nem jó, ha a tanár az asztal mögött ülve tanít...
"Ma reggel döntéseket kell hoznom. Egy perc múlva becsengetnek. A diákok megrohamozzák a termet és mit szólnának, ha azt látnák, hogy a tanári asztalnál ülök? Odass! Elbújt! A gyerekek úgy ismerik a tanárt, mint a tenyerüket. Amelyik az asztalnál ül, arról rögtön tudják: vagy lusta, vagy be van tojva. Sorompónak használja az asztalt. A legjobb kiállni eléjük."
És van itt még valami olvasni, ugyan nem a legújabb, de csak ismételni tudnám őt....
Nekem nem könyvből jutott eszembe egy "idézet", hanem az életből. Főiskolán, a szakdolgozat védésénél, ami a gyerekek társas kapcsolatáról szólt, valahogy előtérbe került a drámapedagógia. Megkérdezte a frissen kikerült tanárunk ( aki akkor mellesleg vagy 15 évvel volt fiatalabb, mint mi! :) ), hogy " Hogyan tudja összeegyeztetni a pedagógus tekintélyével, amikor lemegy kutyába a gyerekek között?"
VálaszTörlésMilyen tekintéllyel???????? - kérdeztem vissza én, hisz a mai napig úgy gondolom, hogy 1. nem a drámaórán szerzi meg az ember a tekintélyét, 2. és nem is az " asztal mögött" !!!
Csak úgy eszembe jutott, és NEM csak Nektek! :)
És mi lett a védés vége? Mit válaszolt a tanár?
Törlés